Egy vagány kiskölyök nagy álma teljesült sok éve. Az álma egyszerű, de klassz volt, akárcsak minden kölyöké: nyaralni a Balatonnál. A nyolcvanas évek végén teljesült be, amikor a legszebb magyar csajoknál már csak néha tűnt elő a bikini szélén a huncut kis “pamacs.”

Ez a kiskölyök én voltam. Tíz évet se töltöttem be, lövésem se volt arról, miért bizakodott édesanyám “a rendszer” összeomlásában, csak boldog voltam, hogy papíripari munkás édesapám kapott SZOT-üdültetést a részemre. Két hét, Balatonszéplak, Ezüstpart.  Lubickolás, vízibicaj-csata. A levegőnek is más illata volt. Bár a Duna mellett, Szigetszentmiklóson laktam és ismertem az élő víz illatát, itt üde káprázat volt a levegőben.

Boglárlelle? Sulitársak között voltam, az eurotechno konkrétan zseni volt, mai és metalos füllel is, én pedig kipróbáltam az íjászatot. Két napig csak lőttem a táblát. A vízben kagylók tömegei, elvágták a talpamat, másnap mégis bementem. A “mégis” az élet varázsszava. Mint amikor valamiért kerestem a kísérő tanárnőnket, aki mellesleg fiatal volt és szép. A csajok szóltak, hogy merre ment, de hozzátették, hogy “hagyjam, mert monokinizik.” Ühüm, bólintottam erre, bár nem tudtam, mi az. Mégis elindultam a jelzett irányba és pár száz méter után megláttam a tömegben a szép, fiatal tanárnőt napozni, felül semmiben. Érdemes volt hát, mégis. Persze sosem mondtam el neki.

Az “ezüstpart” nem hely. Üde káprázat. Ott van, legbelül. Oda térünk vissza mindannyian, amikor a Balatonra utazunk.

(képforrás: https://i.szalas.hu/packages/1185736/original/757625.jpg )

(képforrás: http://sziget.hu/content/_common/images/balatonsound/2015/steg_978.jpg )